Állok a pult előtt, és próbálom eldönteni, hogy most akkor Esterházy-tarja vagy Norbi-sonka.

Are you scared of yourself? You scared of yourself! [ezt mondta a bácsi, akinek nem álltam meg, hanem mentem tovább, aztán széttártam a kezem háttal, én voltam a kereszt, pedig hát kereszt, kereszt az nem vagyok. és persze hogy igaza volt, nem volt mit féltenem, és pláne tudtam, hol a váci út.]

(Ez szar volt, úgyhogy kitöröltem)

Korszakolom az életművem, hahha!

Közepes méretű papírhalom hever előttem, azt hittem, több lesz, mindjárt kiderül, milyen vastagok a lapok, van-e bennük mélység meg magasság meg dimenzió. És persze megint mással foglalkozom, mint amivel foglalkoznom kéne (igazából nem igaz, úgy igaz, hogy megint nem azzal foglalkozom, ami nyomja a zöldhasút. hanem: hanem ami felzabálja. ügyes!)

Amikor meghalt, mutattak egy felvételt, hogy az erkélyen áll, kezében galamb, kitárja a kezét, de a galamb nem úgy csinál, ahogy kéne, mert berepül a sötétbe. Aztán megjelenik a boldogságos névrokon mögött egy nyolccsíkos biztonsági őr, kezében a galamb, ő is elengedi, de ő már jó irányba, ki a szabadba. (Még azon mélázok, hogy mi lesz ezzel a Benedekkel, ha kész van a szentes izével, és nem hal meg mondjuk húsz évig még. Kész lesz a munka, és mégsem. Akkor vajon mit csinál.)

Szóval baseball-sapkából volt négycsíkos, hatcsíkos meg nyolccsíkos, persze a nyolccsíkos érte a legtöbbet, meg hát persze a végén az egész csík-dolog elfutott a semmibe, mert megjelentek a tízcsíkos kínai ócskaságok. (Négy mély nagy ránc fut végig a homlokomon, négy.)

Kedves *öncenzúra* (mert hát nevét hiába szádra ne vedd), találj ki valamit.

Csináltam játékot. Játsszál.